Kína jelentős forrásokat fordít a dolláralapú fizetési rendszer alternatívájának megteremtésére. Ennek ellensúlyozására az amerikai politikai döntéshozóknak támogatniuk kellene a stablecoinokat kibocsátó magáncégeket, ugyanis ezek az eszközök biztosíthatják az amerikai állampapírok iránti keresletet, és erősíthetik a zöldhasú globális helyzetét.
Azt is gondolhatnánk, hogy a munkamánia előreviszi az embert a karrierépítés során. Ezzel szemben a valóság az, hogy ez egy olyan függőség, ami inkább felemészt, mintsem felemel. Egy betegség, amit sajnos nem vesznek elég komolyan. A hátterében nem csupán különböző szükségletek, motivációk, elvárások, személyiségjegyek lehetnek, hanem olyan egzisztenciális, a létezésünkkel kapcsolatos kérdések is, melyek megválaszolása mindannyiunk számára komoly kihívást jelenthet.
A fejlődő országok klímavédelmi kiadásai finanszírozásának ígéretes módja lehet a szolidaritási illetékek alkalmazásának kiterjesztése. Ezek olyan, a szén-dioxid-kibocsátásra és gazdasági tevékenységekre kivetett globális illetékek, amelyekből származó bevételeket a fejlődő országoknak juttatják. Ezen megoldások kiterjesztése hatalmas előnyökkel járna.
A világ válaszúthoz érkezett: az egyik út a még nagyobb mértékű globális széttöredezettséghez és a válságok elmélyüléséhez vezet, a másik pedig esélyt kínál az egyes országok egyéni, illetve közös jólétének elérésére a közös problémák közös megoldásain keresztül. Bár egyértelmű, melyik utat kellene választani, ennek a döntésnek az eredménye attól függ, hogy képesek leszünk-e a meglévő nemzetközi intézmények átalakítására. A kétrészes cikk első része főként az IMF-et, kisebb részben a Világbankot övező problémák azonosításáról szólt, míg ebben a második részben a szerzők a nemzetközi rendszer és intézményei átalakításának általuk kívánatosnak tartott módját (az ötödik világrendre való átállást) mutatják be.
A világ válaszúthoz érkezett: az egyik út a még nagyobb mértékű globális széttöredezettséghez és a válságok elmélyüléséhez vezet, a másik pedig esélyt kínál az egyes országok egyéni, illetve közös jólétének elérésére a közös problémák közös megoldásain keresztül. Bár egyértelmű, melyik utat kellene választani, ennek a döntésnek az eredménye attól függ, hogy képesek leszünk-e a meglévő nemzetközi intézmények átalakítására. A kétrészes cikk első része főként az IMF-et, kisebb részben a Világbankot övező problémák azonosításáról szól.
Nemzetközi gazdaságpolitikai célként a hiperglobalizáció nagyrészt azon bukott meg, hogy támogatói arra törekedtek, hogy túlszabályozzák a határokon átnyúló hatásokkal járó nemzeti intézkedéseket. Sokkal jobb megközelítés lenne, ha csak azokra az intézkedésekre összpontosítanának, amelyek egy adott ország számára úgy biztosítanak előnyöket, hogy az teljes mértékben más országok kárára valósul meg.
Mindig meglepődöm, amikor azt hallom értelmes emberektől, hogy a túlzottan egyenlőtlennek tartott, már megállapított nyugdíjakat nem százalékosan, hanem azonos összeggel kellene emelni. Ebben az írásban megpróbálom megvilágítani, hogy minden ellenkező látszat ellenére az inflációt követő rendszerben – legalábbis első közelítésben – a százalékos emelés (az indexálás) a helyes, és megfelelő módosítással megmenthető. Egyébként a magyar nyugdíjrendszerben felhalmozódó feszültségeket másképp kellene megoldani: gyorsan felzárkóztatni a legkisebb nyugdíjakat, az induló nyugdíjaknál visszatérni a járulékalap plafonjához, és jól beállítani a degressziót.
Az amerikai elnökválasztási verseny véghajrájában Donald Trump és Kamala Harris egymással versengő terveket hangoztat azzal kapcsolatban, hogy középosztálybeli munkahelyeket hoznak létre a felsőfokú végzettséggel nem rendelkező munkavállalók számára a feldolgozóipar újjáélesztésével. A két elnökjelölt azonban nemcsak a választópolgárok egy letűnt korszak iránti nosztalgiájára játszik, hanem figyelmen kívül hagyja azt is, hogy a feldolgozóipar jelenleg a növekedés és a lehetőségek forrásaként kisebb (az idők folyamán lecsökkent) szerepet játszhat.
Mivel a klímavédelmi politika egyre jobban növeli az emberek megélhetési költségeit, és eközben szinte semmi eredménnyel nem jár, a választópolgárok egyre inkább belefáradtak a nagyszabású zöld ígéretekbe. Csak remélni tudjuk, hogy ez a fajta negatív reakció jobb, olcsóbb és hatékonyabb intézkedésekhez vezethet.
Íme egy egyszerű jóslat: a brit pénzügyminiszter, Rachel Reeves október 30-án bemutatandó költségvetési tervezete szinte senkinek sem fog tetszeni. A londoni kormány első jelentős költségvetési kezdeményezését mégsem ezek alapján kell értékelni, és az azt kidolgozókat sem aszerint kell megítélni, hogy képesek-e megfelelni a velük szemben támasztott összes elvárásnak. Ha ezt tennék, annak legvalószínűbb eredménye csalódást keltő növekedési adatok és pénzügyi instabilitás lenne.
Vlagyimir Putyin Ukrajna elleni háborújának harmadik évfordulójához közeledve az orosz gazdaságot érintő pénzügyi, technológiai és demográfiai nehézségek súlyosabbak, mint ahogy azt általában gondolják. Ellentétben azzal, amit a Kreml szeretne elhitetni, az idő nem Oroszország kezére játszik.
Jahja Szinvár, a Hamász vezetőjének kiiktatása fontos szimbolikus és politikai győzelmet jelentett Izrael számára. Az október 7-i támadás kigondolója és végrehajtója szinte Oszama bin Ladenhez hasonló szerepet játszott az izraeli közbeszédben, megtestesítve az elsőszámú közellenséget. Ebből kifolyólag sokan reménykedtek benne, hogy halála fordulópontot jelenthet a gázai háborúban, és kiújulhat az esély egy tűzszünetre. Ennek megfelelően Blinken amerikai külügyminiszter a napokban ismét a térségbe látogatott, hogy meggyőzze Izraelt és a térségbeli partnereket a tárgyalások újraindításáról.
Az Európai Uniónak van talán a legnagyobb szüksége az intézményrendszer átalakítására, hogy reagálni tudjon a jelenlegi polikrízisre. Megfelelő háttérrel rendelkezik is ahhoz, hogy ezt a folyamatot megvalósítsa. A döntő tényező a világos jövőkép kialakítása, az együttműködés kulcsfontosságú területeken történő elmélyítése, valamint egy alapvetően új szervezeti keretrendszer létrehozása lesz.
A gazdasági semlegesség pusztán szemantikai értelemben azt jelenti, hogy egy zajló vagy eljövendő katonai vagy gazdasági hadviselésben a semlegességét deklaráló fél kereskedelmi, üzleti értelemben nem szeretne részt venni. Jellemzően kis, kiszolgáltatott országok üzenetei a külvilág felé, legfőképpen az őt fenyegető nagyhatalmak irányába, miszerint ők nem fognak senki oldalára állni, nem segítik az ellenséget sem, tessék őket békén hagyni. Ugyanakkor a kinyilatkoztatásnak önmagában alig van jelentősége. A gazdasági hadviselésnek még a valós háborúknál is kevésbé létezik nemzetközi jogi szabályozása, legfeljebb szélsőséges esetekben, blokádok és szabotázs esetén van mire hivatkozni. A gazdasági háborúk esetében a vadon törvénye és a gazdagabb akarata érvényesül. Ennek megfelelően a semlegesség próbája a hosszabb távú viselkedés, a nagyhatalmakat egyedileg kell meggyőzni arról, hogy az ország nem pártos fél.
Az elmúlt években a nyugati elemzők egyre inkább hazai kérdésként kezelték az egyenlőtlenséget. Bár erős érvek szólnak a fejlett országok szociális hálóinak megerősítése mellett, a kérdés ezen felfogása figyelmen kívül hagyja a világszerte még mindig mélyszegénységben élő több százmillió ember sorsát.
Az amerikai demokratáknak ahelyett, hogy cinikusan elfogadják a szabadkereskedelem kérdése ellen kialakuló új konszenzust, inkább őszintébb vitát kellene folytatniuk a kérdésről, és ennek megfelelően kellene kialakítaniuk saját politikai javaslataikat. Ha hagyják, hogy a vámok új normává váljanak, azzal gazdasági – és potenciálisan geopolitikai – katasztrófát idéznek elő.
Vegyes mozgások a világ tőzsdéin.
A háború eszkalációjáról szóló tudósításunk folyamatosan frissül.
Hasznos, gyakorlati, érthető.
Konferencián beszéltek az érintettek.
NATO-tagországok is kapnának területet.
Kemény kihívásokkal kell megküzdenie Brüsszelnek.
Mi lesz a nyugdíjakkal?
Hogy látja a cég jövőjét az elnök-vezérigazgató?
Bindulhat a trükközés?
